2.

Elérkezett a várva várt szombat. Reggel kilenckor arra ébredtem, hogy anya fölém hajolva, kezét a vállamon tartva kelteget.
- Ébredj kicsim! Itt van Sid, hogy ruhát válogassatok a koncertre.

Az én végleges ruhám

Barátnőm ezután berontott a szobámba és egy halom ruhát borított az ágyamra.

Sid ruhája

- Először neked választunk valamit - mosolygott rám, aztán elkezdett kotorászni a ruhái között. Minden cuccát felmutatta és én erősen tiltakoztam. Végül egy egyszerű szürke, MAKE LOVE feliratú póló akadt a kezébe.

- Ez jó lesz - mondtam neki, bár csodálkoztam, hogy mégis hogy lehet neki ilyen egyszerű ruhadarabja.

- De ez véletlenül...

- Nincs reklamáció! Azt mondtad válasszak, azok közül, amit idehoztál és én ezt választottam - a felsőhöz még előkotortam a fekete nadrágom, a körömlakkom és a cipőm, plusz még megtoldottam az egészet a szürke kötött sapkámmal, bár ez nem igazán tetszett Sidnek. Barátnőm eléggé sokat válogatott a cuccai között, végül egy virágos ruhát választott, virágos sállal, farmerdzsekivel és egy világos színű cipővel.

Az öltözék sikeres kiválasztása után Sid The Vamps dalokat mutatott nekem, hogy felkészítsem. Megállapítottam magamban, hogy a zenéjük elég jó, különösen a Wild heart című szám tetszett nagyon. A srác hangja is elképesztő, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem lesz baj, ha koncert egy részét a teremben töltöm majd és hallgatom az "előadást".
Ebéd után barátnőm már teljesen be volt zsongva a rohamosan közelgő koncerttől. 10 percenként elővette a jegyeket a táskájából és fülig érő mosollyal bámulta azokat. Nem lehetett tönkretenni a kedvét semmivel. Mivel a koncert nyolc órakor kezdődött, így még bőven meg is tudtunk vacsorázni. Miután megettem a hamburgerem, megvártam Sidet, majd együtt felmentünk a szobámba, hogy felvegyük az előre kikészített ruhánk. Már fél hétkor indulásra készen álltunk, úgyhogy be is ültünk apu taxijába. Nem sokkal később apu beszállt az autóba és útnak indultunk a csarnok felé, ahol megrendezték a koncertet. A végállomás egy hatalmas, kék épület volt, ahol már tolongtak a hozzánk hasonló korú tinilányok, annak ellenére, hogy még egy óra volt a koncertig. Apa kitett minket és el is indult hazafelé. Az épület előtt kinéztem magamnak egy fapadot, ahol a koncert nagy részét terveztem végig ülni. Sid a kezembe nyomta a jegyemet, hogy ha esetleg mégis be akarnék menni, majd a tömegbe vetette magát. Én a padhoz battyogtam, majd elővettem a táskámból Az elveszett hős című könyvet és olvasni kezdtem. A könyvbe merülve épphogy feltűnt, hogy a tömeg eltűnt mellőlem. A koncertre jött lányok bevonultak a koncert belső terébe. Ennek köszönhetően nyugodtabb körülmények közt tudtam olvasni. Miután már egz ideje élveztem a csendet, az órámra pillantottam. 19.27. Visszatértem volna a könyv olvasásához, de valaki megzavart.

- Te a koncerte jöttél? - felnéztem és előttem egy elképesztően helyes, göndör hajú srác állt.

- Olyasmi - válaszoltam lazán, közben pedig próbáltam leplezni, hogy mennyire zavarba jöttem szimplán annyitól, hogy egy helyes fiú hozzám szólt.

- Szereted a bandát? - kérdezte az arcomat fürkészve.

- Azt nem mondanám. Igazából nem is ismerem őket.

- Akkor mit keresel a koncertjükön?

- A legjobb barátnőm hatalmas rajongójuk. Ő könyörgött, hogy kísérjem el.

- A bandát még annyira sem ismered, hogy felismerd a tagjait? - bár kissé furcsáltam a kérdést, válaszoltam rá.

- Csak Connort ismerem fel, mert ő a barátnőm kedvence - a fiú arcán mintha enyhe megkönnyebbülést láttam volna, de nem tettem szóvá. Leült mellém a padra, rám mosolygott és felém nyújtotta a kezét.

- Egyébként én Will vagyok - mondta a srác. Én bátortalanul kezet fogtam vele.

- Én Lexa - mondtam.

- Mit olvasol? - kérdezte és én komolyan láttam az arcán az érdeklődést.

- Ööö...Az Olimposz hősei sorozat első kötetét - Will szeme felcsillant.

- Imádom azt a könyvet! Annyira örülök, hogy Rick Riordan folytatta a Percy Jacksont - a gyomromban rögvest pillangók kezdtek verdesni. Hogy egy ilyen helyes srácnak hozzám hasonló ízlése legyen? Nem gondoltam, hogy valaha találok ilyet. A fiú hirtelenjében elkezdett rólam mindenfélét kérdezgetni.

- Mi a kedvenc számod?

- Hát...azt hiszem az Oasistól a Wonderwall.

- Kedvenc sorozat?

- A Sherlock.

- Film?

- Talán a Titkok könyvtára.

- Kaja?

- Ez könnyű, sajtburger.

- Smink? - na ezen a kérdésen eléggé meglepődtem.

- Ööö...nem igazán használok sminket.

- Lássuk csak...Kedvenc elfoglaltság?

- Olvasás és éneklés.

- Tudsz énekelni???

- Hát kicsit...

- Légyszi énekelj nekem valamit!

- Mi??? De mégis micsodát?

- A Wonderwallt.

- Elég a refrén? - a fiú bólintott, úgyhogy kissé bátortalanul, de énekelni kezdtem. - Because maybe, you're gonna be the one who saves me, and after all, you're my wonderwall.

- Már csak egy kérdésem van... Hozzám jössz? - én zavartan elnevettem magam, ő pedig zavarba ejtően mosolygott rám.

- Oké, most én kérdezek, hmmm...mondjuk, hány éves vagy?

- Húsz.

- Miért jöttél ide hozzám?

- Csak nem hagyhattam egy ilyen gyönyörű lányt egyedül üldögélni - a mosolyától és a szavaitól is zavarban voltam.

- Egy bökkenő van a mondatodban, hogy én nem vagyok gyönyörű.

- Dehogynem. Meseszép vagy. Hogy őszinte legyek, nagyon tetszel nekem és meg szeretnélek ismerni. Eddig minél több dolgot tudtam meg rólad, annál jobban kedvellek - Will mosolyogni kezdett, aztán közelebb húzódott hozzám. Nem tagathatom, hogy nekem is nagyon bejön, így én is felé húzódtam a padon. El kezdett közelíteni a fejével, az orraink már szinte érintették egymást és akkor már tudtam. Will meg akar csókolni. Mivel még soha nem csókolóztam, még Matt-tel sem jutottam még erre a szintre, ezért hagytam, hogy ő irányítson. Hogy én ezt milyen jól tettem! Nincs arra szó, hogy mennyire jól csókol. Én a nyaka köré fontam a karom, míg ő a csípőmre tette a kezét. Felemelő érzés volt. Bár alig egy fél órája találkoztam Willel, olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. A fiú csókja tele volt érzelemmel és szenvedéllyel. A gyönyörű pillanatot az órája csipogása zavarta meg.

Mennem kell - mondta, majd még egy rövid csókot nyomott a számra. - Öhmm van nálad papír meg toll? - nem értettem miért kell, de előkotortam neki a táskámból. Valamit írt a papírra, a kezembe nyomta, majd berohant az épületbe. Én elolvastam a papírt. Egy telefonszám volt ráírva valamint, hogy "Hívj fel, mert még látni akarlak!". Mosolyogva sétáltam be én is az épületbe, hogy megtaláljam a barátnőm és elmeséljem neki az imént történteket. Természetesen a legelső sorban akadtam Sidre, miután nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen.

- Sid, el sem hiszed mi történt velem - fordultam a barátnőmhöz. - Meg volt az első csókom - az előttem álló lány annyira meglepődött, hogy a szeme majd kiugrott a helyéről.

- Mmmiii??? Itt van Matt, vagy mi?

- Matt?! Dehogyis. Attól a sráctól nem akarok semmit már soha többé.

- Akkor?!?!

- Most ismerkedtem meg egy nagyon helyes és jófej, Will nevű fiúval, akivel beszélgettem egy kicsit, majd azt mondta tetszem neki és megcsókolt.

- Uuu Lexa ez nagyon szupi !!!

- Még a számát is megadta, mondtam, majd megmutattam neki a papírfecnit.

- Itt van valahol a közelben? - kérdezte Sid körbe fordulva. Én is szétnéztem és megakadt a szemem a színpadon.

- Ő az - mutattam a göndör hajú srác irányába, aki a színpad legszélén ácsorgott, alig láthatóan. Sid a kezem irányába fordult és amikor meglátta Willt, szinte leesett a válla.

- Biztos, hogy az a fiú volt? - kérdezte, mintha nem akarná elhinni.

- Ezer százalék.

- Mit is montál, hogy hívják?

- Will.

- Így már értem. Lexa, az a fiú ott nem más, mint Bradley Will Simpson, a The Vamps énekese - azt hittem rosszul hallok. A legjobb barátnőm kedvenc bandájának az énekesétől kaptam életem első csókját. Gyakorlatilag egy szupersztártól. Még mindig nem jutott el a tudatomig.

Hirtelen elsötétült a terem, majd a színpadon felkapcsolták a reflektort, így már láthatóvá vált az ott álló banda. Will - aki igazából Brad - szeme végigsiklott a közönségen és megakadt rajtam. A mögötte álló három fiú játszani kezdett, ő rám mosolygott, közelebb lépett a mikrofonhoz és énekelni kezdett.

- I was walkin' away, but she's so beautiful, it made me stay... - a dal során folyamatosan az én szemembe nézett, ahogy a következő és az azt követő szám alatt is. Az egész koncert alatt tartotta velem a szemkontaktust. Az utolsó dal után a banda a csarnok előterében autogramokat osztogatott és képeket készített a rajongókkal. Én a padon ülve vártam Sidet, aki pár perc múlva leült mellém négy autogramot szoronngatva. A telefonjával két képet készített: egyet az egész bandával, egyet pedig csak Connorral. Így a padon üldögélve vártuk apát, aki nem sokkal késõbb meg is érkezett.

- Milyen volt a koncert? - kérdezte, amikor beültünk a taxi hátsó ülésére.

- Meseszép - mondtam egyszerűen. Hazaérve Siddel rögtön felmentünk a szobámba, ahol már anyu előkészítette a vendégágyat a lány számára. Barátnőm végig Bradről faggatózott, egészen addig míg el nem nyomott az álom. Egy meseszép álom.